- Természetesen régen is voltak edzőtáborok – mesélte id. Horváth Gábor sportigazgató-asszisztens, a Vidi egykori játékosa. – A mi csapatunk szerencsés helyzetben volt, mert a téli felkészülési időszakokat olyan helyeken tölthette, ahol hasonlóan jó körülmények között dolgozhattunk, mint a mostani Videoton.
- Jártunk például Szudánban, Irakban, Algériában, Kínában és Spanyolországban. Akkor is persze az volt a fontos, hogy az időjárás jobb volt, mint Magyarországon, s ebből kifolyólag jó minőségű pályákon tudtunk gyakorolni. Az említett helyek egy részére a Videoton gyár kapcsolatainak köszönhetően jutottunk ki, viszont az is tény – s ennek köszönhető a túrák másik része -, hogy abban az időben a magyar futballt jobban „el lehetett adni”. Így ingyenesek voltak az utak, sőt olyan is akadt, amikor még fizettek is a klubnak a teljes ellátáson felül azért, hogy „felléptünk”. A felkészülés menetrendje nem sokban különbözött. Talán abban, hogy az elutazás előtti, hazai munka során nagyobb hangsúlyt fektettek a fizikai állapotunk optimális szintre hozására. Magyarán rendszeresek voltak például a sárpentelei erdei futások. De akkoriban más volt a futball, ma meg is mosolyogják a szakemberek a régi dolgokat. A másik különbség, hogy mi sokkal többet utaztunk egy-egy mérkőzésért külföldön, akár több száz, vagy ezer kilométert is, ami elég fárasztó volt. Itt, Belekben minden meccsünk ugyanazon a pályán van. Régi edzőtáboros történet természetesen számtalan akad. Az egyik ilyen, hogy amikor Spanyolországban, Zaragozában voltunk, egyik délelőtt szabadnapot kaptunk, s elmentünk vásárolni, várost nézni. Már mindannyian visszaértünk a hotelbe, ám egyik csapattársunk nem jelentkezett. Később tudtuk meg, hogy nem talált vissza a szállodába. Kétségbeesetten telefonált Fehérvárra a klubba, hogy segítsenek neki, bemondta az utca nevét is, ahol éppen állt. Fehérvárról aztán kiderítettek mindent, majd visszahívták a következővel: „menj végig az utcán, fordulj jobbra, ott van a hotel 100 méterre…”