Kovács József: 60!

A futballban boldog emlékezetű hetvenes években nem voltegyszerű ilyen becenevet kiérdemelni. Kellett hozzá a hallatlan magabiztosság,a legnehezebb helyzetekben is megfellebbezhetetlen hidegvér, elegancia.A mai, rohanó futball hívei, hajlamosak a beckenbaueri,Kovács József-i középhátvéd-játékot azzal lekicsinyleni, próbálnák-e manapságmegtenni, hogy inkább elengedik a csatárt, mintsem felrúgják… Hatalmas butaságez! Kovács József is „odalépett”, ha kellett – csak neki ritkán volt erreszüksége: sok mindent meg tudott oldani parádés helyezkedésével, ütemérzékével,azzal a technikai képzettséggel, amely a teremfutballban például talán azország legjobbjává emelte.Balatonlelléről került Székesfehérvárra – rokonokvédőszárnya alá. Bognár Ferenc, az élvonalba jutott Vidi szellemi vezére anagybátyja, így volt, aki egyengesse az „Öcskös” útját. A tizenöt évesenFehérvárra került srác nagyszerű társakkal, Szabó II-vel, Kű Lajossal játszottmár az ifiben is. Gyorsan átugrálta a lépcsőfokokat, bekerült a fakóba, majdhamar az NB I-es Vidibe is: első élvonalbeli szezonunkban, 1968-ban, mártavasszal játszott a nagyok között, Csukovics helyett, csereként lépettpályára. Még tinédzser volt…A következő tizenkét évben kihagyhatatlan lett acsapatból, teljesítménye, klubhűsége okán korszakos egyéniség, legenda váltbelőle. Több mint háromszáz (315) NB I-es meccsen játszott a Vidiben. (A 78dózsás mérkőzésével együtt, majdnem elérte a 400-at – 395). Érdekes, hogyközéphátvéd létére az első húszban van a klub NB I-es góllövőlistáján is: 17góljának döntő többségét 20-30 méterről, átlövésből szerezte.Bár a hetvenes években, rengeteg vidéki játékos kapcsánmondták, „és akkor hányszor lett volna válogatott, ha pesti csapatban játszik”,Kovács Józsefnek nincs oka a panaszra, pláne a szégyenkezésre: 18-szorosválogatottnak mondhatja magát.Csábították persze őt is „nagycsapatok”, de úgy érezte,kapott annyit a Viditől, hogy itt maradjon. Aztán a hetvenes-nyolcvanas évekfordulóján úgy hozta az élet, hogy családi okból Budapestre, a Dózsáhozszerződött. Azt nyilatkozta akkor: „Sajnálom, hogy válaszút elé kerültem.Életem legszebb éveit töltöttem Fehérváron, ezt soha nem fogom elfelejteni. Szívesenfejeztem volna be a Videotonban a pályafutásomat itt, ahol futballista lettbelőlem. A klubhűséget sokra becsülöm, a családi kötelék azonban még ennél iserősebb”.Érdemes idézni egy másik nyilatkozatát is, amelyből sokatmegtudunk az akkori idők futballjáról: „Az edzőm, Turai András (az 1969-es, NBI/B-s szezonban dirigálta a Vidit – a szerk.) nem tagadta, hogy nem tart komolyjátékosnak, szerinte egy hátvéd ne akarja színezni a játékot, szerezze meg alabdát és vágja előre, oszt’ annyi. A következő évben Kovács Imre lett azedzőnk, a legjobb tréner, akivel Fehérváron dolgoztam. Mindig betartotta ahárom lépés távolságot a játékosoktól, de mindenféle előítélet nélkül viseltetettmindenkivel: csak a játéktudás számított, semmi más. Nagyvonalú és kimért voltegyszerre, nem mellékesen a szakma mestere. Akárcsak az őt követő KovácsFerenc, akivel az addigi legjobb eredményeinket értük el. Ezek a régi, jóértelemben vett igazi mesterek adták a legtöbbet nekem, kár, hogy az akkorbevezetett és méltán utált követelményrendszer, amely az egész NB I-es mezőnytegyetlen masszaként kezelte, egyetlen sémába kényszerítette, pont az ilyenmagasan képzett edzők kezét kötötte meg. Persze, utólag mit bántuk volna azegészet, ha mondjuk egy bajnoki cím a jutalma, de az 1975-76-os bajnokságlegjobb csapata nem nyerhette meg a bajnoki címet, mert az Üllői úton Münczjátékvezető másképp döntött… Azon a meccsen, 1-0-s vezetésünknél lőttem egyszabályos gólt, amit nem adott meg, majd nevetséges indokkal kiállítottaMájert, régi történet, mindenki ismeri. A Fradi lett a bajnok, mi zokogtunk azöltözőben és az MLSZ elnökét, Kutas Istvánt, akit a követelményrendszerbevezetése miatt amúgy is nagyon szerettünk, kevéssé cizellált stílusbanküldtük el valahová, amikor bejött az öltözőbe, hogy „megvigasztaljon” minket.Akkoriban szinte csak Pest számított a fociban, nem nagyon lehetett bázisnaktekinteni a vidéki bázisokat. Pont ezért lett volna óriási dolog megnyerni azta bajnokságot. Mindenben le voltunk maradva: a vezetőink ártatlan amatőrökvoltak a pesti nagykutyákhoz képest, mi játékosok szintén: rég válogatottvoltam már, amikor még mindig Bognár Feriéknél laktam albérletben, és amikorvégre oda mertem állni a kérésemmel a vezetők elé, hogy segítsenek lakáshozjutni – 26 éves elmúltam, évek óta a Videotonban játszottam – simánelhajtottak…”Kovács József sem kivétel – sajnos – ő is azon Vidisztárok közé tartozik, akivel múltjuk, érdemeik ellenére, méltánytalanulelbántak az akkori vezetők. 1980 nyarán a Wiener SC remek ajánlattaljelentkezett a „magyar Beckenbauerért” – a „főnökök” nem engedték el. Ő pedigkijelentette, soha többé nem játszik a Vidiben. Később azután, hiába jöttek újvezetők – köztük Szalmási Tamás, a korábbi játékostárs – Kovács Józsefúriember, nem másítja meg a szavát. Az Újpest hívó szavára mondott igent, pont tíz évvelazután, hogy először hívta az akkor Közép-Európa egyik legjobbjának számítóDózsa. A sors fintora, hogy lehúzott ugyan egy fél évtizedet lilában, nyert kétMNK-t (az egyiket éppen a Vidi ellen), de pesti pályafutása nem lett olyansikeres, mint amilyet megérdemelt volna.A közvélemény, a szurkolók számára ő örökre a VideotonKovács Józsefe marad. A klub korszakos legendája, a „magyar Beckenbauer”.